Sietünk és siettetjük magunkat, a környezetünket, eseményeket, folyamatokat. Mindentől és mindenkitől azonnali eredményt várunk. Magunktól is, a változástól is. Eredményorientáltak vagyunk és a nem tiszteljük a folyamatot. A fejlődés, a beérés lépéseit. Elérve ezzel azt, hogy folyamatos frusztrációban éljünk magunkkal, másokkal. Eseményeket, eredményeket elbagatellizálunk, mert arra a bizonyos nagy dologra várunk. Ha pedig odaértünk előfordulhat, hogy jön a kérdés: ez ennyi volt? Oké, ez is megvan és ezután? Most mi lesz? Vagy annyira elfáradtunk az út során, hogy mire odaérünk, a kimerültségtől már nem is tudjuk élvezni. 

Coaching ülések gyakori témája ez. A türelmetlenség, a siettetés, a Shrekből jól ismert „ott vagyunk már” kérdés. És mikor ott vagyunk a hatalmas elvárásainkkal, sokszor nem kapjuk meg azt a valamit, amire vártunk. Magunk se tudjuk megfogalmazni mi az, de nem jön az érzés, vagy ha jön, nagyon gyorsan elmúlik. Csak ennyi volt?  Sok életeseményre visszagondolva rájövünk, hogy lehet érdemesebb lett volna út közben a tájat is figyelni. A „hogyan” tettem meg ezt az utat fogja a célt megédesíteni. Közhely, de igaz, hogy nem a cél a lényeg, hanem az oda vezető út. A cél gyakran egy pillanatnyi állapot, még az oda vezető úton sokkal több időt töltünk. Szerintem ennek a módja nem mindegy. Az út során gyakran sietünk, ki akarunk hagyni lépéseket, gyorsan oda akarunk érni. Annak árán is, hogy még nincs itt az ideje.

Az út során szerezhetjük meg azokat az értékes dolgokat, ami a fejlődéshez, a haladáshoz szükségesek. Az alapokat, a „téglákat amiből a ház felépülhet”. Amiből ha akár csak egy is hiányzik, lehet a ház nem dől össze, de hibás lesz aminek a megjavítása később egy plusz körben eredményezhet feladatokat, tanulságokat.

Ki akarjuk hagyni a felkészülési időt, az alapokat miközben a biztos alapokra tudunk igazán építeni. Coaching folyamat nálam az alapok lerakásával kezdődik, a célok felállításával, az ismerkedéssel önmagunkkal, a coaching módszerével, a coach-csal. Már amikor tudjuk, hogy min érdemes változtatni, mit szeretnénk elérni, akkor lehet a megvalósítás útján elindulni. Az első alkalommal így nem jön a várva várt nagy áttörés, vagy nem az, amit rögtön azonnal akarunk. Ki akarjuk hagyni ezt a részt, mert annyira sietünk, hogy történjen már valami.

Gyakran más életterületen is így vagyunk ezzel, meg akarjuk, ki akarjuk spórolni az alapokat,a fejlődési folyamat részét. Csak az eredményt akarjuk. Ami közben történik elértéktelenítjük.

Van mikor „csak” felhívok valakit telefonon. Úgy gondolom, ez bagatell dolog, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, gyakran még halogatom is, mert ez a beszélgetés biztos nem hozza meg a nagy áttörést. Sőt, lehet ezen a gondolatmeneten haladva, inkább nem is telefonálok. Majd mikor évek vagy hónapok múlva visszatekintek, meglátom, hogy bizony az az egy telefonhívás olyan folyamatokat indított el, olyan kapcsolati hálót nyitott meg, aminek köszönhetem az eredményeimet. Az volt a puzzle-nek az a kis hiányzó darabja, ami a két nagy egész részt összekapcsolta és kiadta a képet. Akkor még nem látod, utólag áll össze.

Ha adott helyzetben nem értékteleníted el sem magad, sem az eseményt, sem a feladatot közelebb kerülhetsz a célodhoz és talán az út során is lelkesebb vagy. Könnyebben haladsz, mert értékeled a kis lépéseket. Vagy lehet, hogy az csak látszólag kis lépés és utólag kiderül, hogy az volt a dobbantó?

Ha tiszteled a folyamatot, a saját fejlődésed, a változás menetét és közben még a „tájban” is gyönyörködsz, vajon mit eredményezhet?

Mi történhet, ha nem akarod kihagyni az alapozást?

Egyszer valahol olvastam és azóta rengetegszer figyelmeztetem maga arra, hogy a fű sem nő gyorsabban attól, mert huzigálják.

Tiszteld a folyamatot, értékeld minden egyes lépését, hiszen sose tudhatod az a „puzzle darab” hogy segít hozzá, hogy a teljes kép kész legyen.

Váltsd nézőpontot, változtass hozzáállást. A belső monológoddal magadért vagy magad ellen vagy?

Rita