Hogy kezeljük a kudarcot?!

2018. jan. 8.Life coacing0 hozzászólás

A közösségi oldalak egyre több lehetőséget adnak arra, hogy az elért sikereinket világgá kürtöljük. Igen ám, de az élet nem csak erről szól. Vannak nehézségek, kudarcok vagy annak vélt események, amelyeket viszont minél jobban el akarunk titkolni, nehogy bárki is meglássa, hogy „halandó” emberek vagyunk és hibázni is tudunk. 

De vajon az élet tényleg mindig csak a sikerről szól? És tényleg annyira ciki, ha elesünk?

Kisgyermek korban, a baba minden próbálkozását megdicsérik a szülők. Ha megemeli a fejét, ha elkezd kúszni, ha már négykézláb megy, ha feláll, végül mikor elindul. Közben persze történnek „hibázások”, popsira esik, ennek ellenére mindenki nagyon büszke rá. Sőt minden lépésére büszkék vagyunk. A sok popsira esés ellenére minden egyes alkalommal biztatjuk, hogy „nagyon ügyes vagy, menni fog”. És teljes bizonyossággal hisszük és tudjuk, hogy a gyerek pár napon belül elindul, járni fog. Már alig várjuk. A sikertelenség meg sem fordul a fejünkben.

Mi történik itt? Észrevesszük a gyerek minden megmozdulását, megdicsérjük minden próbálkozását, teljes vállszélességgel támogatjuk és az eleséseket, „kudarcokat” nem vesszük komolyan, sőt ennek ellenére még jobban biztatjuk, hogy sikerülni fog neki. És végül sikerül. Egy gyerek akárhányszor fenékre eshet, sose adja fel, hogy meg tanuljon járni. Nem foglalkozik senkivel és semmivel, csak koncentrál, keresi a lehetőségeket mibe kapaszkodhat (szó szerint). A kitartó „munkának” megvan az eredménye: elindul.

Ahogy telnek, múlnak az évek ez a gyerek egyre bizonytalanabb lesz. Egyre kevésbé mer „elindulni”, hiszen egyre több félelmet, hiedelmet pakolnak rá. Aki egykor annyira bízott magában, és mások is bíztak benne, hogy a sok fenékre esés ellenére sikerülni fog neki elindulni, már tényleg inkább meg se próbálja, mert fél a kudarctól. Vajon mit szólnak majd mások, ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük?

Miért nem tudjuk felnőtt fejjel a kudarcokat felvállalni, megélni, majd tovább lépni és keresni a felállás lehetőségeit, a kapaszkodókat? Miért azzal foglalkozunk, vajon ez mennyire ciki? Egyáltalán miért ciki, ha hibázunk, ha valami nem az elképzelésünk szerint alakul? Ha halandó emberek vagyunk, miért akarunk halhatatlannak látszani?

Miért nem tudunk egy kudarcot, vagy annak vélt eseményt úgy megélni:

          én megpróbáltam

          mit tanultam belőle?

          mit érdemes legközelebb másképp csinálnom?

          mire tett éberebbé?

          mi az ami rajtam múlt? 

          hol az én felelősségem?

A választás lehetősége mindig a mi kezünkben van. Én döntöm el, hogy tekintek egy adott helyzetre és azt is, mit kezdek vele. Feladom, vagy megyek tovább a megélt tapasztalatokkal együtt?!

Pont a minap kérdezte meg egyik barátom, hogy Rita neked a római jog vizsgád elsőre meglett? (A római jogról annyit érdemes ebben a történetben tudni, hogy a jogászok az első éven kezdik el tanulni és az egyik legnehezebb tantárgy, mind az anyag mennyisége mind a „minősége”(jogi kifejezések) miatt.

A válaszom: „Nekem elsőre? Nem, azt hiszem negyedszerre lett meg. De nagyon jó volt, mert már a második megbukás után, megtanultam emelt fővel távozni a teremből.”

És tényleg. A vizsgák megtanították, hogyan távozzak emelt fővel, hogy szedjem minél hamarabb össze magam és ne siránkozzak, hiszen még vannak más vizsgák is, amelyeket adott időn belül meg kell csinálni. És megtanultam, hogy igenis lehet hibázni. Csak tudni kell a kudarcot kezelni és felállni belőle minél gyorsabban. Megnézni, mit tehetek azért, hogy sikerüljön.

De megtanítottak egy másik dolgot is. Milyen, ha humorral nézem a szituációt.

A vizsga után hívtam a családtagokat elújságolni milyen eredménnyel jártam. Ebben a szituban a rossz hírt közöltem, megbuktam. Mire a bátyám a telefon túlsó végéből adott egy hihetetlenül humoros és jó választ: „Rita, téged visszatapsoltak, annyira jó voltál!”

Erre mi más lehet a reakció, mint egy nagy nevetés, és ezzel az egy mondattal levett egy hatalmas terhet, stresszt, frusztrációt rólam. A negatív vizsgaélmény, a probléma már nem tűnt olyan hatalmasnak, és új lendületet adott a folytatáshoz, kihúzott a negatív spirálból. Érdemes a dolgokat más szemüvegen keresztül nézni, és ha a humort is bele tudod vinni, nyert ügyed van.

Mind ezek tükrében, mennyire ciki, ha elesünk? Miért nem tudjuk felnőtt fejjel is teljes hittel és bizalommal támogatni a másikat? Miért nem hiszünk már annyira a másikban, mint mikor járni tanult? Mi magunk miért nem hisszük el, hogy képesek vagyunk rá? Miért nem keressük olyan kitartóan a kapaszkodókat, mint baba korunkban?

És miért nem ciki, ha mások is látják ezt?

Szerintem azért, mert így vagy hiteles. Mert a saját életéből mindenki tudja, hogy vannak kudarcok, az csak önámítás, ha úgy gondoljuk, van akinek mindig minden elsőre sikerül. 

A kudarc nekem az, ha meg sem próbálom, ha el sem indulok. Ha a tervek csak “úgy vannak”.

Válts nézőpontot! Segítek egy coaching folyamattal.

Rita

Ez a weboldal cookie-kat használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújtsuk Önnek. A cookie-adatok a böngészőben tárolódnak, és olyan funkciókat látnak el, amelyek segítenek nekünk annak megismerésében, hogy melyek a webhelyünk látogatóink számára leghasznosabb részei.

Pin It on Pinterest