Elakadtunk életünk egy bizonyos területén. Nem tudjuk mi történik, de azt legbelül mindig érezzük, hogy valami nem oké. Sokáig próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy jó nekünk ez a munkahely, a párkapcsolatom se rossz…Máshol, mással is ugyanaz lenne, vagy valami hasonló.

Reggelente morcosan kelünk, egy porcikánk se akar kimászni az ágyból.  Megalapozzuk a „csodás” hangulatunkat, még mielőtt bárki hozzánk szólna. A saját belső kis hangunk, a belső kis monológ már fut, mihez miért nincs kedvem és mennyire utálom a munkám, vagy akár az életem. Ezekkel a gondolatokkal elindulva „lelkesen” készülünk az előttünk álló napra, bízva abban, hogy ma senki nem fog kiborítani. Hiszen magunkat már sikerült. Önsorsrontás ez vajon?

(Nem időszakosan, néha-néha felbukkanó jelenséget említek, hanem ami már jó ideje tart, szinte folyamatosnak nevezhető ez az állapot.)

Mi történik egy átlagosnak mondható napon…

Előző este mindenki békésen lefeküdt aludni, nem volt családi cirkusz, nem volt veszekedés. A saját belső kis reggeli monológod hatására-amivel sikerült magad felbosszantani, vagy egy negatív érzelmi állapotba hozni – a benned lévő frusztrációt, feszültséget elkezded kivetíteni a környezetedre. A gyerekeidre, párodra, vagy akivel először beszélsz az adott napon. Ők furcsán néznek Rád, nem tudják mi történt. A külvilágban semmi, a saját belső gondolati világodban annál több minden.  De ha „szerencséd van” sikerült elrontanod a másik reggelét, napját is. Talán még egy „jó” napindító indokolatlan vita is porondon lesz . Neked alapvetően magaddal van gondod, de eléred azt, hogy másnak is baja legyen akár veled, akár a napjával, mert sikerült őt is felbosszantani, „beleállni”.

A „megtalált” személy mit tehet?

Külső szemlélőként próbálja nézni a helyzetet, nem egóból, nem indulatból. Lepörgeti a múlt eseményeit és tudatosítja magában, hogy igazából semmi olyan dolog nem történt, amely arra mutatna, hogy ő lenne a felelős a másik viselkedéséért. Szinte teljesen utópisztikus gondolatnak tűnhet, a megvalósítása pedig csodálatos, ha ilyenkor csak mosolyogsz egyet magadban, tudatosítod, hogy a „támadó félnek”magával van baja és folytatod a magad békés hangulatában a napot.  Nem hagyod, hogy a másik viselkedése negatívan hasson rád.

A saját magával küszködő fél hajlandó e beismerni magának, hogy neki saját magával, az életével, körülményeivel van baja és nem a másikkal? Neki kell a gondolatait, belső kis világát megváltoztatnia, mert erre rajta kívül senki nem képes. A gondolataink egyedüli irányítói mi magunk vagyunk.

Ha felismered, hogy magaddal van bajod, képes vagy ezt kommunikálni, beismerni és akár utólag elnézést kérni?

Felismered, hogy a változás, változtatás érdekében akár gondolati akár cselekvési szinten Neked kell kimozdulnod, tenned, perspektívát váltani?

A körülötted lévő emberek támogathatnak, motiválhatnak, melletted lehetnek, de helyetted nem tudnak lépni. Viszont a Te negatív viselkedésed hosszú távon az önsorsrontáson túl milyen hatással lehet másokra?

Meddig lehet tűrni, elviselni a folyamatos puffogást, pesszimizmust, örökös elégedetlenséget?

Milyen hatással van ez közvetlen környezetedre?

Vajon ezekkel csak önmagunknak ártunk, vagy másoknak is?

Olyan ez, mint a passzív dohányzás?